Ripacs Szakkör

"Imsomnia"

Bejön a fény, hajnal van és benne kicsorbult a szemem. Istenre gondolok, igazán meg arra, hogy Ő gondol-e rám. Ebben a percben nem érdekes a van-e saját nevem, mint ahogy a másoké sem érdekel. Pedig elmondja a kis alacsony ember, ki szekrényajtó csapkodással ébreszt. – Károlynak hívják és vasúti kocsi-rendező meg tolatásvezető. Úgy látom itt a villanykapcsolót is kezelheti.

Azt mondja:

- Szia!

- Hello! – válaszolom, hunyorogva. Keresem a múlt éjjelt, de üres az agy.

Isten elhagyott. Nincsenek benső monológok. Károlyt hallgatom.

- Tudod, az ágyunk szélére ül néha az ördög. - Láttam az éjjel veled is ez volt. – Micsoda cirkuszt csináltál!- Nem baj! – legyint széles mosollyal. - Majd kihevered!

Ha lenne, erő bennem felkelnék, és ököllel passzíroznám a kis hülye szekrénykéjébe, ami előtt a pacsulival kenegeti a feltartott hónalját. Lehunyt pilláim alatt is látni a koponyaboltozatára nőtt hajas fejbőrt. Az idiografikus fizimiskát, ahogy előbújik abból, amit én úgy gyűlölök, és magamban csak úgy hívok, hogy „az ember.”

- Karcsi!

- Mondjad’ testvérem!

- Hol lehet itt cigarettázni?

- Reggel hétkor van az első, de ma reggel a Zsuzsika van! - a klotyón elszívhatunk egyet!

Zsuzsika! Hisz őt ismerem! Mennyit nevettünk! Azt mondta „Zoltán! – maga egy igazi őrült! – Adjon nekem jó tanácsot!”

Szétmegy az agyam. Ezzel a fejjel nem emlékszem miről volt szó akkor, vagy mit is akart ez a nő.

- Karcsi! – van magának… neked cigid?

- Neked bármikor testvérem!

Mi a nyavalyát testvérez engem ez a kis csökött? – Rókaképű… biztos valamit remél!

Karcsi az ágyamhoz lép. Kimondottan jó az illata. Görcsöl a balkezem, felsegít.

Nehézkes a felülés. Jobb kezemben kanül. Szédelegve húzom a mosdóig magam után a kerekes infúziós állványt.

 Rá kell gyújtanom – közben gondolom magamban: „magának a pszichiátria tudománynak halvány elő jóslatai, ha egyáltalán lehetnek arról, ha Karcsi most nem segít, akkor mit tennék”.

Leszarom –, hisz én meg végképp nem tudom.

Hideg a kórházcsempe. Karcsi nekitámaszt. A mindent átható fertőtlenítőszer szaga keveredik a húgy bűzével, amely megül a lehúzatlan fajansz öblében. Károly nem büdös. Mindenesetre jobb az émelyítő szagát viselnem, járólap csemperácsának leheletét.

- Empirikus – mondom, miközben Károly egy aranykarikás cigit tesz a számba.

- Tanár úr! – mosolyodik el. - Én azt nem tudom mi!

- Mert közbevágtál!

- Jaj, bocsánat!

- Tapasztalati!

- Értem, értem!

- Ha elengedsz, akkor el fogok esni!

- Tanár úr! Magát? Én soha!

- Tehát az „tapasztalati” – Karcsi még egy cigit vesz elő. Rágyújt, közben elenged. Végigcsúszok a csempén: „kurva élet!” - tör ki belőlem.

Zsuzsika jön a zajra, kiabál. „Mi történt?” Meglát, azt mondja: „Megjött tanár úr?”

Nem tudok beszélni. Világosodik az elmém. Hárman állunk a mellékhelységben és én egyedül. Felszínes és vad kényszerasszociációk gyötrik az agyam:

 „Szoknya-pucér – pest-róna - borban úszó vasutas – tömegművészet - lerágott kupak – okos és ostoba – tehervonat – megöl a vasutas, mert rád tolat – kéne egy szép műfogsor – több élet -, de az még sokszor - a szikla az szilárd –  pszeudo-intellektualizmus -  Kéj-Sóvár – A Vécézár Mori turi salutante – a túri cigányok elmentek szilvát lopni – Raszkolnyikov Balta-zár – a setét gyorsabb a fénynél, hisz már rég ott volt, mire a fény odaért, hogy eltüntethesse! – Hannibal egy portás…  

Non grata is persona - eltelt egy nap - az annyi, mint egy óra - szoknya pucér-pecér - tudat rohanás - szép estély – benyúl a bugyiba - az alliteráció okosba – Vera vergődik a verandán.”

- Zsuzsika! Érzem, hogy ovulál! Nem akar dugni?

- Maga hülyébb, mint szokott! Vén bolond, gyújtsa magára a takarót!

- Nincs gyufám, de ha nagyon szorosan dörgölőzik velem össze, elméletileg sikerülhet.

Elfordul, szerintem mosolyog. Majd a kávézóban délelőtt tíz felé a többi nővérrel ezen fognak kacarászni.

Karcsi fogja a fejem. Nyál folyik az arcomon. Annyira közel hajol, hogy orrnyergén kiserkent apró szőrszállakat is látom. 

- Alszom, miközben éber vagyok. Végre itt az éber-álom! Mennyire kívántam ezt! Talán, mint Szindbád Székelyföldön a mélyalvást. Nincs róla már igazi tudásom, hisz nem éltem meg a lehetőségét jóideje.

Hány év is lehetett? – Ó negatív és pozitív meg a csak is önmagukkal osztható prímek. Hát tőlem kérdezze valaki, hogy mennyi az idő!

Aztán ömleni kezd belőlem a szó. Karcsi mélyeket szív a cigijéből és érdeklődve hallgat.

- Kisgyermekkoromban oly ostoba voltam a matematikához, hogy két karórát viselve is, ha valaki az utcán az aktuális időről érdeklődött. Például emígyen’ fogalmazva:

„- Kedves Zolika! Megmondanád mennyi az idő?”

Ilyenkor én a szeme közé nyomtam a karóráim egyikét és csak annyit válaszoltam:

„- Hát tessék csak onnan leolvasni!” – Merthogy számomra ez most sem egy fontos információ!

Így történhetett, hogy bárhova is mennem kellet, én elkéstem, vagy azért, mert korán érkezésem okán nem viseltem a várakozás terhét.

Türelmetlenné tette az életem az óraszerkezet és azzal együtt az idő felismerésének hiánya.

Tulajdonképp a türelmetlenséget környezetem okozta. Hisz, ha az ember nem vesz tudomást az időről, és személyisége megformálódása kapcsán, mely idő tér és elmozdulás bizonyos fizikai mennyiségek összerendeződött hányadosai, akkor egy állásponti, avagy földhöz-nevezetten a Föld bolygóhoz ragadott, és röghöz kötött lény. – Legkisebb társadalmi egység az egyén, mely csak közösségbe beágyazottan képes a létezésre. - Az idő barátom! Pusztán fizikai mennyiség, mely csupán valamely tömeg elmozdulásában nyer igazi értelmet.

- A földhözragadtság stacionárius kényszer. – Forog a Föld, vagyis elmozdul! – Mi meg ezzel mérünk úgynevezett időt. Az elteltet, hogy táplálhassuk a reményt, az ismerhetetlen hátralevőt.

Károly legfeljebb foltonként, ha felfoghat valamit a tudatrohanásból, de érdeklődve, hol meg összehúzott szemöldökkel lesi a szavaim. Zsuzsi nővér szeme is beszédes. Intrikusan jegyzi meg:

- Szóval kedves Zoltán, megint meghívta az Ördög! És, mint annyiszor, most sincs más, mint ki kisegítené, csakis a maga által annyira alábecsült pszichiátria?

- Van, akinek sok az esze, mégsem okos ember! – válaszolom, kicsit bízva abban, hogy többféle alannyal is végiggondolja. 

- Korábban rengeteg jó dolgot írt. Miért hagyta abba?

- Az akadémikus művészettel nem tudok az értő közönségnek referálni! Meg hát nincs is kedvem, irodalmilag ilyen dramaturgiát „összecigizni,” vagy megsárgult nikotinégett ujjakon egy rossz laptoppal csodát csinálni. Úgy döntöttem, inkább kiállok a szélbe és oda, bele a semmibe kiáltom minden dühöm!

- Maga hülye!

- Mondjon egy okot, miért ne legyek az?

- Mióta nem aludt?

- Ó Kedvesem! Ön mióta nem kefélt a férjével?

- És ezt hányszor kérdi meg?

- Mindannyiszor, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amikre nyilvánvaló válaszai vannak.

Elneveti magát. Aztán gyorsan erőlteti arcára a szigort, melyet néha a nagygondolkodó lélekelemzők, mikor kerülve a szemkontaktust, keresnek az életre egy mindent átható nagy választ. Vagy épp csak a hallottak igazságtartamát analizálják.

Persze nővérként a közel húsz éve volt rá, hogy megfigyelje és azonosuljon doktorokkal, pszichiáterekkel – avagy a hierarchikus rendben tőle magasabb lépcsőkön ágaskodókkal.

- Akkor, most menjen szépen vissza a szobájába!

Fogom az infúziós állványt, és már valamivel biztosabb léptekkel indulok a kórterem felé. Zsuzsa nővér utánam szól:

- És, ha egy mód van rá, akkor ezekkel az örültségekkel, ne bőszítse fel a Főorvos asszonyt!

Nem válaszolok. „Tudja is maga, mi az a Janov féle Őskiáltás!” – gondolom magamban. Visszaérve Karcsi időközben már az ágyán hanyatt fekve vizsgálja a mennyezetet. Talán azon is átlátva Héliosz égi vonatait rendezi, vagy tolatást vezet, váltót kezel. Ilyesmi.

- Tanár úr! Mi az, az "imsomnia?" – kérdi továbbra is mereven a plafon egy pontját bámulva.

- Az olyanok kiváltsága fiam, akik éberebbek a kényszerből alvóknál…

- Már azt hittem valami betegség! - válaszolja

Zsuzsa nővér kiskocsit tolva maga előtt lép a kórterembe. Valamit az ágyvégéből előhúzott lázlapomra firkant, majd újabb infúziót köt be. Rám sem nézve mondja:

- Ettől majd egy jót fog alukálni!

- Álmodni is kell majd tőle?

- Bizony! – váltja, amúgy cigiken edzett mély orgánumát valami hülyegyerekének anyáskodó gügyögésre.

- Nincs ebből Marxista változatuk?

Kérdően néz rám, fordított „V” betűt rajzolva a közepesre szedett szemöldökével, ahogy értetlenségében ráncolja homlokát. „Délelőtt 10:30 van. Félóra múlva nagyvizit. Mire ideér a Főorvos-asszony, addigra a nyálad is kifolyik, úgy ki leszel ütve” – gondolja mindezt már a folyosón.   

Tovább »

ez az

Ez az az út, ami elvisz,

Ez az az út, ami elvisz,

Vagy elvezet sehonnan

Majd a sehova,

Ez az a vágy, ami hajt,

Téged űz és belőled

Van szeges ostora,

Markában, ha megszorít,

Nem leszel más,

Mint ostoba eldobott,

Kisbaba játék,

Sötétben a sárgaház,

Falán ijesztő árnyék,

Kihív az erkélyre,

Azt mondja - most szállnék!

Vicces cigiket szívtok,

Csokorba (be) tépett a virág,

Beszédes alkoholt isztok,

Nézed hogy múlik a világ,

Ez az a hely, ahol az évek

Percben kimértek,

Ahol okosak csakis a szépek,

Virág a bűn és megédesül

Bármi, ha előkerül,

Ahol az élet az idővel repül.

Tovább »

ego

A lakásom? - Az töviserdő,

Vérlilom és az éles szélű füvek, 

Keserű ragadós nyírfacukrot,

Könnyeznek ott a meddő rügyek,

Nappal mezítlábas véres tarló,

Éjjel vörhenymérgű csalánliget,

A lakásom? –  Én magam vagyok,

Szeszélyes vizeknek csak apró sziget,

Ott ki számon kérne, az is ki elszámolna,  

Királya úgy vagyok, miként a szolga,

Múltam csak a folyton fogyó jelen jegyzi,

Hogy a képlékeny idő így tudjon,

Jelenből múlt, s majd az eljövendő lenni.

Tovább »

miért

Hát miért bocsátnék meg,

Mert morc morózus fejemet,

Úgy szorították a víz alatt,

Ahogy víz alá kéretlen

Csecsemőknek szokták szorítni,

Apjuktól való félelmüktől,

Kétségbeesett lányanyák,

Kik seggükön hánnyák a vért,

Miért bocsátnék meg még,

Neked vagy Magamnak,

Bocsásson be pokol kapuján,

A mennyország egy vakablak,

Ocsmányok az angyalok,

Mind a haldoklók köntösében

Jöttünk erre a világra,

Kívántalak, és rámásztam anyádra,

Hát miért bocsátnék meg,

Miért pont neked?

Mocskos az utca,

És ezt te szereted,

Gesztenye vagy, de nem lehet,

Zöldséggel dobálni a részeget,

Kurva voltál, hát miért,

Bocsátnék pont én meg neked?

Aludj narancshéj matracon,

Nézd jön Karácsony,

Jön az új cipő,

Jön a régi fekete táska,

Anyád kokaint szívott,

Hívjon fel valaki,

Tudjam, meg hol vagyok,

És csak álltam egy

Bazi nagy mikrofon előtt,

Dugtam anyádat délután,

De leginkább délelőtt,

Gondoltam, hogy megbocsátok,

De miért épp pont neked,

Taxiba szállt két kövér kutya

Öklére ültek a tehenek,

Anyádból valami kifolyt,

Rám nézett, én tudtam,

Ki volt olyan méla, olyan banga,

És csak állt egy,

Bazi nagy mikrofon előtt,

Vettem neki egy bifokális fánkot,

Azt mondta így jobban olvassa

Majd a másvilágot,

Amiből eddig jött előre,

Vagy azt az ezoterikus katyvaszt,

Amiből tolták-húzták a szenvedőre,

Szíven szúrt skizofrén nagymamát,

Lepedőbe csavart muszlim álmot,

Miért bocsátnék pont én

És pont neked?

Lóháton a húgodat,

Szájába nyúltam,

Azt mondta ízlett,

Haszontalan,

Miért bocsátnék meg?

Miért pont én?

Miért vagy mitől világosodna elmém?

Miért?

Tovább »

igaz vagyok

Nincs itt senki sem! Se ember, sem a szerelem,

Csizmák talpán ropog a reggel,
Gerincemen pribékek járnak,
Mondd! - Értelme van-e még a világnak?
Hajnali gyepen, kórót termet az éjjel,

Aludnék már, és hálnom kell a szenvedéllyel,

Szemgolyóm alatt egy bogárszív dobog,

Bőrömből szíj és benne a szenvedés,

Magamban – magamból ugyanaz vagyok,

Macskabélbe töltött kutya hurka,

Kutyabélben macska sonka,

Mennék vele, hogyha,

Nem lett volna ilyen hazug,

Ha látnám, minden úgy alakulna,

Hogy ember, embernek farkasa,

Ne lenne, ha volna,

Az Ördög sem, semmilyen Istennek angyala,

Eltörik vagy elszakad minden,

Kivel magam köthettem volna össze,

Elszórta mindenem, és ingyen,

Sosem volt kincseink, egy hamis álomért,

Asztalomról úgy seperte földre,

Mint ki falni már képtelen,

S túlevett püffedtsége okán,

Okolta létem és életem,

Keseredett, reményt vesztve van, hogy nézek rátok,
Mostoha, érzés nélkül van az ember,
Megbocsátnék,’ akkor is, ha nem kell,

És igazán meg soha, - éljen mindenki,
Ki magának nagyságán meggyőzött ostoba,

Így azon túl más utakon járok,

Törjön – szakadjon a minden,

Csak előre, - ha menni nem,

Hát mászok!

***

Ócska és ostoba,

Azzá lett a Kóbor Angyal,

A Csángó utcában úgy üvöltött,

Holt székelyek is meghallották,

Ahogy eltaszít épp,

Tudván-tudva

Hazudta: jelen van,

Pedig épp megszökött,

Míg utolsó fillérkéim

 Sírtam, befelé hangtalan

Mind éhes zsebeibe gyűrte,

A szerelem éhfala leomlott,

Mikor szólalt Jerikóban

Hajnalban az endorfinnak rekedt kürtje,

Hát kit pereljek,

Hogy mellkasomból a vért,

 Mind kimerte?

S felfalta szívem is,

Önmagáét zálogházba tette,

Bármikor, bárkinek,

És bármiért, ő bármi lett

Mert önhazug,

Író, költő, zenét szerző,

 Mesekönyv-illusztrátor,

Tüköremelő festő,

Ki olyan bátor,

Hogy magával szembenézni képtelen,

Hát pazarolna-e szót rá,

A józanész,

Ha csak nem fűti azt az érzelem?

***

Én Székely vagyok,

Meggyalázott, elkergetett népek sarja,

Maradni, sem menni,

Már nem akarok,

Beszédem nehézkes,

Nem érti azt a kopasz zsidó,

Partneréül parolát,

Tőlem ne kérjen,

Az álszentség,

A hazug anya,

A számító testvér,

Én Igaz vagyok!

És igazán meg soha, - éljen mindenki,
Ki magának nagyságán meggyőzött ostoba.

Tovább »

Levél KABAR VIVIÁNNAK

Kedves!

Hajnali 4 óra, hogy írom ezt a levelet,
Mi a fasztól lehet?
Sajnos be kell látnom (most csipogott az óra
azt mondja 4:00 vagyis hazudtam)
Nem aludtam, hajam és szakállam kinőtt,
lassan feküdni mennék,
Azon gondolkodtam az imént, 
soha többé nem írok neked, sem hozzád,
Sem levelet, sem verset,
sem küldeményt, se nem semmit,
(hogy a székelyek mondják)
Egyedül vagyok, - magányos,
Nincs senkim, akivel gondolataim megoszthatnám,
vagy arra érdemesnek találhatóként aposztrofálnám,

A nincs: jelenti,
hogy depriváció,
azaz megfosztottság,
Nem tudom jól leírni,
Ha író vagy költő lennék,
Talán menne a dolog,
De nem vagyok egyik sem,
Csak "lébecolok"
És azt sem tudom,
hogy jön-e vagy mikor
A hajnal,

Csak annyit tudok,
Mit érzek, hogy
Megölt a Szerelem!

Mostanában,
egyre többet gondolok rád,
Vagyis az igazság,
Hogy mindinkább
Nehézséget okoz, hogy
eltereljem rólad a gondolatot,
Tudom, nem csak éreztem,
Ahogy te mondtad rólam,
"Veled végeztem!"
S ami elszakadt, azt már nem lehet összekötni,

Én annyira gyűlöllek!
Ahogy te tudnál most épp leköpni,

Néha az jár az eszembe,
hogy talán lesz egy nagy visszatérés,
Hogy nem hiszel másnak,
(se húgnak, öcsédnek és anyádnak)
Csak nekem és bennem,
Mert volt családom nekem is,
Míg szép szavaidból
lépre nem mentem,

..mindig hazugnak gondoltalak,
Most, hogy ordításod csendre vált,
Konok némaság, mibe költözött,
Lásd szánalmas ruháimba,
miként öltözök,
Hogy a hó, fehér vásznán,
ülnék veled megint egy ökölmarok,
szembenéző hazug taxiba,
Hol képembe karmolt,
"a küldetés könyörtelen"
könyörülete,
És ahogy kivert kutyáknak,
Gazdátlan senkijévé tettél,

Tudom, hazug vagy,
Önámító,
Ki magának hazugságához
társat keres,
Vagy egy és két ostobát,
Ki bólogatva hiszi, vagy fogadja
el, hogy ujjongjon az éljen,
Művész vagyok!
Kozmopolita!
Hetero, biszex
és
mayer krisztina,

Mesekönyv illusztrátor,
vagy a Reich Károly,
Kinek a szobrász kertje,
Hol bárkinek-bármikor,
babája lehet,
Ócska és néha csak ostoba,
Ki ravaszul bárkit,
hívhat szerelemnek,

Engem tönkretettél,
sirattalak, sírok most is,
tudom nem szerettél,
Míg etettelek,
Sáska voltál,
Virágos rétemen vezettelek,
Mindent letaroltál,

Most öt óra lett,
lefekszem - pont magammal,
Mert épp bízni kell,
Hogy a reggelt most szüli,
egy új Angyal.

Tovább »

hitehagyott

Nem sokszor zaklatlak,

Az utóbbi években nem is kerestelek,

Nem mintha nem lett volna miért,

De olyan jó voltál, mert rendben volt minden,

Ha nem hát döcögött, de ment a szekér,

Lovaim is kezesek voltak.

Bár adtál jót és rosszat.

Nem szóltam, nem kértem- viseltem,

Hisz talán még te azt mondtad,

Szeretetedből adod vállainkra

Erőnkhöz mért keresztjeink,

Melybe irgalmad belé lehelted,

s az kiváló próbája hitünknek tebenned.

Úgy vettem mindent.

A vesztességekkel megküzdöttem.

Adományaiddal, beosztással gazdálkodtam.

Mindig hittem,

Szándékodnak tudatában vagyok,

Azokkal egyezően cselekszem.

Több köszönetet a tiszteletnél nem adtam

Vasárnaponként nem tiszteltem meg házadat

Befizethettem volna a pártbért

Olykor hiábavalóságból nevedet számra vettem

Elnézést és bocsánat érte,

Más dologról lenne szó.

Kérni most sem

Hajdanán is csak erőt,

hogy viselni tudjam,

mit a kezedben óvott sors rám kimért.

Viselésében megfáradtam.

Uram, kérlek, vedd vissza az én látásom.

Mint apró cseppet, pipettádból

E szörnyű habok közé elejtettél,

Úgy hívnak önsorson túl látás,

Adományod mostanra teherré lett,

Mindenkit kell látnom, érzékelni, éreznem

A béklyóban feszülő húsát a taglóra váró marhának,

És a mészárosok sújtásra emelkedő karjait,

A prédaállat szemével,

Miért kell látnom?

Te hallhatsz,

Én csendben nyögök,

Éltem eléd vetett,

Rögtön jövök,

Hogyha meghívsz,

Gyenge vigasz.

Apám, Anyám,

Szótlanul egy temetőbe,

Óh – Jahwe!

Engem utolértél,

Veled voltam egy időben,

Mikor meg – megszólítottál,

Sötét Angyal,

Az nekem halál,

Bukott ki a többi Angyalokból,

Fehér köpeny,

Zsebkendő…

Igazából ezt nem értettem,

Nincsen vigasz,

Hajrá-hajrá,

De ki az Isten?

Az nem kopasz,

Fel is mondtam látásodra,

Ótestamentum, Újszövetség,

Kanalizált váltásokra,

Mondd el, hol tévedtél?

Jelenségül, - jelen lettél-e?

Vagy csak az igaz szóra,

Kibirkóztál a gyenge hóra,

EGO SUMUM VIA,

VITA ET VERITAS

Hát most veled vagyok,

Istenem! – egy ember – ki hitehagyott!

Tovább »

Találkozásom Csáth Gézával

Az Ördöggel találkozni? Hát nem is tudom! – Mondjuk, kell cirka négy üveg sör, de leginkább abból a vörös borból, amit a műanyag kannából mérnek ki.

Egyébként meg azt sem tudják az emberek, hogy egyáltalán találkoztak vele, vagy: kivel és miért?

Nekem könnyű volt meglátnom. Egyrészről, mert, hogy nem vagyok buzi. Mivel hogy az Ördög ellenkező nemű csábítókén jelenik meg. Most le is van szarva, hogy miféle nemi identitáshoz tartozol. A dolog lényege, hogy megjön. Eleget kell innunk hozzá.

Én például abból a kannásból ittam, amit a lakótelepi borozóban mérnek. Persze azt sokan isszák, de kevesen tudjuk, hogy ezt kellő mennyiségű vodkával kell párosítni.

Szóval! – kell nagy adag szexuális éhség – ez cirka azt jelenti, hogy veszítsd el életed szerelmét.

Itt akár tudományos szempontból is felmerülhet a kérdés, hogy honnan ismered fel: - ki is a te életed nagy szerelme?  - Pedig egyszerű a kérdés és, mint olyanokra szintúgy egyszerű a válasz.

Életed szerelme – az Ördög! – avagy Ő lesz, aki tönkre teszi a lelked.

Ja! – hogy nem tudtál róla, hogy te lélekkel rendelkező lény vagy?

- nevetséges – Akkor barátom, - leginkább egy kéjnőbe kell szerelmesnek lenned, hogy megértsd, mi is az.

A kurva, mint minőségjelző: egy sztereotip – leginkább nők által egymásra, mint egy hímelfogó dominancia érdekállapot jellemzést meghatározó kifejező terminus.

Ámbátor – és el nem kanyarodva az Ördögtől – jegyzem meg – hogy ne soká gyakorolj pszichológiai aspektust csak attól fogva, hogy megértsd a nemek közti harcok miértjét, mert épp oly bele bolondulsz, mint én .

Találkozásom az Ördöggel. – Vagyis ehhez megittam, mintegy öt liter ismeretlen eredetű vörösbort, amit szép talpas pohárba műanyagkannából mérnek ki. Mintha csak valami arisztokratikus ivórendszerben megfogalmazott”KOGNAK” ami más egyéb szempont alapján nem más, mint krumpliszesz és némi aroma, avagy borpárlat. Vagyis jól kigondolt technológia,  röviden végiggondolt és ugyanaddig meg is érlelt és szintúgy észromboló mementóként vet oda az önhazudtoló társadalom, az elkeseredett szerelmi aktusaiban megfáradt költő művészeknek, akik az öngyilkosság ama módját kísérlik önmaguk számára megválasztani, melyet a szociológia kézen fogva a pszichológiával és nem különben a jogalkalmazással jegyben járó társadalom tudományokkal egyetértve úgy fogalmaz: DEVIANCIA.

Szóval találkoztam az Ördöggel. Az Ördög jófej – ahogy most ezt szoktuk mondani: Tudja is magáról. Érdekesmód nem reklámozza mai féle szóhasználattal: -  bekussol róla, -. Szerintem, röhög magában, és ettől jófej. Siránkozik, hogy társadalmi fogyasztási-egységekre fogalmazta az individuumok legalsóbb csoport formáit. Ezeket el is nevezete családnak. Különben meg kurva jó: mert, hogy önmagát eltartó rendszerben ez a fogyasztási egység termel, és pont annyit, amennyit elfogyaszt. Aztán meg azon siránkozik, hogy túlfogyaszt, vagy nem működik – mert szarul önszabályoz. Máskülönben meg családszociológiával szokott még előállni, ami cirka egy erkölcsi érték-preferncia megfogalmazása.

Szóval találkoztam az Ördöggel!

Az ördög kint ül egy teraszon. Mondjuk egy lakótelep garázsból kialakított poharazó lejárója előtt, és megbeszéli önagával, hogy mit tenne, ha tehetne bármit is.

Régi szlogen, hogy : „ az Ördög nem alszik!”  

„Nem igaz! – mondja általában ekkor, - és eltűri azt is, hogy a falra fessék! Az Ördög megalkuvó! Leginkább folyton változó arcokkal áll ideológiák által szemébe fújó szelek elé. Magában aztán jogosan gondolja:

„Nem én vagyok az Ördög – Ti vagytok” aztán kér abból a rossz borból, hozzá meg egy olyan szar vodkából kigondolja a maga tehetlenségét.

Mondjuk az Ördög nem alszik – ha hím vagy – akkor az Ördög a más felesége – és te vagy az angyal. Ha meg nőstény, akkor tudod mi. Talán csak ördögképű egy patriarchális társadalmi farokkal ijesztgető konszenzusban. – Mindegy is.

Hinni kell valamiben! – én például a semmi-ben hiszek .Na, -  mondja el valaki, hogy az nem létezik! – én ANGYAL VAGYOK! – például vannak olyan pihe-puha bolytok  a vállamon, mik feltételezik az egykori  angyalszárnyat. Leginkább akkor vannak, ha lemerülök a fürdőkádba mikor egy másik Ördöggel kezdenék szexuális viszonyt. A Semmi az jófej – szintúgy, mint az Ördög és tulajdonképp annyi is a nemi identitása. A semmi épp olyannyira buzi, mint amennyire az Ördög tud heterogén lenni.

A buzi is annyira cigó, mint a zsidó, a cionista a kirekesztett székely, és a dobozos sör, a kannásbor, a sodort cigi,  vagy az ingyen kurva.

Cukor-központokról szól a világ – Mondja az én barátom – úgy hívják: Ördög – aztán folytatja:

A mell – az emlő! – József Atilla – „Na! - Tudod?” – „Aki leírta a versekben az élet lényegét”   megrántom a vállam – és  e nyegle mozduatból vetem oda neki:- „Én nem tudom . Bókay Antal tudja” – legalábbis gondoltam akkor – legyint – aztán azt mondja:

„ Bókay csak találgat – Te fejtsd meg!” – én meg amerikalizált seggfej vagyok – nem tudok megfejtéseket sem keresni – leginkább megtalálni.

Mondom aztán:

„- A Brenner?”

Erre azt mondja:

„- Na látod! !"–

meg van.. 

Tovább »

Simone

Hogy Simone volt, ki belépett az életembe vagy magam zavartam meg köreit, azt már pontosan nem tudom. Honnan tudhatná az ember, mikor az életét mentik éppen?

- Simone életét is mentették azon a helyen és még nagyon sokunkét látta jónak menteni a klinikai pszichiátria.

A hely közismert neve „ŐRÜLTEKHÁZA” vagy „ELME-OSZTÁLY” és hülye, aki erről mer beszélni. Ha esze van, jól eltitkolja, ha egyszer is megfordult ott. Persze, ha esze lenne, nem kerülne oda.

Tudtuk - Alen és én is -, hogy például a „titkos hajléktalanok” sokkal többen vannak, mint amiről csak halvány feltételezése is lehetne bármely nemzeti népesség-nyilvántartásnak. Ilyen formán voltunk itt - Alen és én - a normális világ arctalan örültjei. Akik, ha kilépsz az utcára ezrével jöhetnek szembe, de igazán nem ismered őket, mert te normális vagy!- Ők meg?- Jó esetben, ha annak néznek ki.

- A „gyogyósok!”- mint Borisz és a többiek.

- „JÓ NEKIK!”- mondta egyszer Alen és rátok gondolt. Viszont soha nem cserélte volna életét veletek. Nekünk odabent ti voltatok a nem normális világ.

Azon a napon elegendő gyógyszert kaptam, hogy tudjam feledni - a világ szomorú halálát, a magam szorongásait, kényszerképzeteim és egyáltalán titeket, akivé most lehettem újra – a kinti világot. Azt mondta a Fődoki: „MEGLÁSSA' ETTŐL JOBBAN LESZ!” Mit tudhatnak ezek egyáltalán arról, hogy mi a jó? - gondoltam, miközben minden erőlködés nélkül ment le torkomon már víz nélkül is a sok színes pirula. ”Tisztázni kellene elsősorban néhány fogalmat - mint például, mi az, hogy JÓ? - Ha jó, akkor kinek jó? - Ezek az elvetélt gondolatok is megfordultak a fejemben, hogy némileg visszavethessék a Fődoki belém fektetett energiáit és a színes pirulák lélekerősítő placebo hatását.

Egy antidepresszánsokkal – hangulatjavítókkal és szorongást csökkentő készítményekkel - leszedált magamfajta őrültnek az önmarcangolása, akár a Krisna tudat elmélyültségének látszatát is keltheti.

Legalábbis ezt gondolhatnátok elsőre. Persze nekem fogalmam sincs a Krisna tudatról, azt se értem, hogy miért mondják azt, hogy: „Ohmmmm”. - Még sejtésem sincs. TALÁN AZZAL A HERZ NEVŰ FIZIKUSSAL LEHET ÖSSZEFÜGGÉSBEN – mondta Alen, de ezen akkor épp nem nevetett senki.

Délután volt és Simone gyönyörű lány képében ült egy padon az intézet parkjában. „BÍROM A TAVASZT!” - mondta, és a napfénybe mártotta fehér arcát. Nem figyeltem rá, mint ahogy másra sem.

Annak az „ohmm-szerű” elmélyültségnek voltam a foglya, amelyet a színes pirulák varázsoltak elmémnek. Még jó néhányan voltak így, padokon ülve - látva a VALAMIT a cigarettafüstjében. A betegek - ahogyan neveztek bennünket ezen a helyen - szinte mind dohányoztak. A másik életben tartó szer, a kávé. Erre azért van szükség, mert az életét mentő színes pirulák meglassult országába érkezve, a kávé is katalizálja a droghatást.

A legcsekélyebb módon sem, gondolva jelenlétére, ültem Simone mellé. Még a tavaszra sem gondoltam, pedig az körbe ölelt a maga valójával. - A sápadt fénnyel. A rozsdaszaggal, amit melengetett, egy közeli félre csúszott szennyvíz-aknafedél alól. A mellre gombolt ingekből is áradt, amit télen annyira nem érez az ember. - Az áttelelt illatokat kezdte csomagolni a tavaszi Nap.

Simone sem nézett rám, a Napba mormolta szavait. Alen és Borisz heherészett valamin. Borisz a mániás, humoros sztorikat adott elő, vagy ugratta a többit. Alen - aki állítása szerint tizenöt évet töltött az utcán - bőven el volt látva a színes pirulákból. Időnként megfolyt a nyála. Ilyenkor hosszat húzott alkarjával a száján. Ettől vöröslött a balpofája. Valami morális indokról beszélt, miközben cigarettától az ujjába égett kormos valamit csürüszkölte a beton járdaszegélyen.

- NEKEM VAN MORÁLIS INDOKOM ARRA, HOGY ITT LEGYEK! ÖNKÉNT VÁLLALT SZÁMŰZETÉSEM OKÁN VÉDEM A TÁRSADALMAT! - mondta és ismét jó adag nyál folyt az ingére.

Borisz nem szólt. A cigijét forgatta, úgy fogva, mint valami injekciós fecskendőt. Borisz korábban Párizsban volt tanár. Köze nem volt a fecskendőkhöz más, minthogy néha azzal nyomtak belé nagy adag nyugtatókat. Művészettörténetet tanított. Állítólag 140 az IQ-ja. - Karhatalmisták hozták. A tetőről szedték le, miután az összes cserepet ledobálta a rendőrökre. Az elektromos szolgáltató is ott volt mivel a villanyórájából kiállt egy óriási gerely.

Alen és Borisz felváltva és együtt Simone nyomára jártak. Simone nem bánta, csak mosolyogva beszélt ennek a két felnőtt gyermeknek. Olyanokat, hogy:

- SZERETEM A NAPOCSKÁT! - Meg, hogy - GYÖNYÖRŰ VIRÁGOT HOZOTT ALEN! - Néha, meg, azt is hallottam, hogy - DE CSODÁS ILLATA VAN!

Gondolom ennek vagy annak a virágnak, amelyekkel ez a két bohóc elhalmozta.

Tizenegy óra lett és ezt lehetett tudni óra nélkül is, mert ilyenkor ment Alen és Borisz terápiás foglakozásra. Ez délig tartott, és itt egy szintén gyönyörű nő foglalkozott velük. A terapeuta. Csupa kedves szó, a simogatott lélek órái voltak ezek Alennek és Borisznak.

Kettesben maradtunk.

Simone lábát felhúzva a padra. Kissé takarva melleit nézett át térde felett a földre. Nem volt ott semmi. Legalábbis a szinte már fehéren vakító poros betonon kívül egyebet nem láttam.

- POCSOLYA! - Arra a pontra kezdtem meredni én is. Simone folytatta: - PÁRIZSBAN EGY INTÉZETBEN MONDTA AZ ORVOSOM: NEKEM MINDIG VAN EGY POCSOLYÁM. - Néztem azt, ami ekkor tűnt fel, hogy micsoda ajka van! Mint valami ismeretlen gyümölcs. Olyan duzzadt-kerek. Simone a szemembe nézett. - EZT A POCSOLYÁT MINDIG MEGKERESEM MAGAMNAK, HOGY BELELÉPJEK.

Isten bizony nem értettem. Az járt a fejemben, hogy valószínűleg őrült ez a nő. Ami nem is lenne olyan nagy csoda-dolog ezen a helyen. Hisz őrült Alen, - én is és még a nagyon okos Borisz is. A helyzet nemcsak magától a helytől és a feltételezéstől, hanem, attól vált groteszké, hogy megijeszt egy őrült őrültsége egy másik őrültet. Nem biztos, hogy emiatt válaszoltam így: - EZ ŐRÜLET!

- IGEN AZ! - mondta Simone. - AZ ÉN ŐRÜLETEM ÉS AZ ÉN POCSOLYÁM, AMI TE VAGY!

- HOGY ÉN? - kérdeztem és némiképp megnyugtatott Simone tekintete. A nagyon szép barna szemei, ami két óriás csokoládé drazséként erősen kontrasztolt bőre fehérségében.

Elmondhatatlan érzés, ilyenkor még a levegőben érezhető mágnesesség - olyan, ami férfit és nőt vonz ősidők óta. A megdöbbentő ráébredés, ami elnyom mindent, amivel csak hadonászhat a környezet. Minden másodrendű a vonzalom első mélyen vett lélegzetében. A test beszél és a gátlások az elme hangján tapogatózva, kerülnének mind közelebb. Apró lüktetések jelzik a vérben az éhséget egyetlen hosszú érintésre.  Küzdöttek bennem az érzéssel a pirulák, néha a Nap, a tavasz, a rozsdaszag és minden más is érezhetővé vált hirtelen, de tartósan nem tudta megszüntetni a vonzalmat, az érintés, észlelés éhségét. - Valami gyermeki izgatottság vett erőt rajtam. - Az amúgy is meglassult időmben, hosszúnak tűnt Simone nagyszerűségének felfedezése. Olyan, mint egy mindig is ismert felfedezni való. Akinek fontos lett hirtelenjében az illata. - Aki szűkre rántja a gyomrot. - Aki magához ránt a földről, mint ócska szeget a mágnes. - Igen! Egy kihúzott szeg voltam, ami ott hevert a porban, amit Simone misztikus varázsa erőtere vasreszelékként borzol.

- CSÓKOLJ MEG! - vont magához gyengéden - KÉRLEK! - mondta, és én ekkor éreztem a tavaszi Nap fénye mennyire tud forró lenni. A levegő a mellkasomban forrt.

Felpofozott a vágy egy ostoba éber álomból, ahogyan a szánk összeért. Édes gyümölcsajka fonódott az enyémre. Óvatos csók - nem a filmek finálé-csókja, ez óvatos észlelés volt. Az érintésszerű finomságától is lélegzetelállító. Szinte megégtem a padon, mint a tűzoltó, aki belélegezte a „forrót” és a tüdeje égett.

Simone mosolygott. Csodálatos mosoly volt ez. Hófehér fogakat rejtettek ajkai. Jó volt látni villanásuk. Tudni, hogy ez az Ő mosolya, amely nekem szól. A pillanat varázsa, hosszú percekig maradt a padon velünk. Csak ültem hőségemben lefagyva. Mélyeket lélegezve a tavaszi illat-mindenekből. – Tudva: ez Simone illata is!

Már elmúlt dél és az intézetben ebédidő volt ilyenkor. Halleves meg valami felismerhetetlen pépes katyvasz. A gyógyszerosztás után mentem terápiára. A fiatal terapeuta az illatokról beszélt. Megkérdezett mindenkit sorban, hogy a különböző életeseményeihez kapcsolódóan miféle illatokat képes felidézni. Bennem még akkor is gőzölgött a délelőtti tavaszforróság - a titok. - A titokzatos Simone volt a titkom. Amikor rám került a sor, halkan, mondtam, hogy - ROZSDASZAGÚ A SZERELEM! - Persze a többi beteg nem nevetett ezen, sem a terapeuta. Ő inkább összevonta kissé a szemöldökét:

- ÉRDEKES! - Persze, hogy „érdekes”- gondoltam magamban - „neked annyi érdekes dolgot tudnék mesélni, hogy nem jutna eszedbe jó darabig, efféle ostobaságot kérdezni!”

Halk relaxációs zene szólt, közben egynéhányan tettetve a relaxálást - aludtak. A terapeuta szerette a saját hangját. Mint valami ateista misén, adta elő a tudattalanunk hatalmáról szóló unalomig agyon ismételt szónoklatát. - Hiába erőlködött, ma nem tudta magára vonni a figyelmet. Az új betegeknek műsor ez. Most olyanok nem voltak.

Néztem ki az ablakon. Néztem a tavaszt. Pedig ugyanúgy volt bent is, mint kint, de az én „Tavaszom” az más volt. Az valami költői, egy fogalmazatlan vers, aminek „Simone” volt a címe.

A harmadik emeleti ablakból sok mindent látni. Belátni az egész parkot szinte. Még a közeli város jelenlétét is lehet érezni, bár jó tíz kilométerre is lehet az Intézettől.

Az ablakból láttam, amint egy nagy fekete limuzin hajt be a kapun. Olyan igazian klasszikus limuzin. Az a szimbólum, amelyekkel a filmsztárok is járnak. - Máskor sem érdekelt.

Miután véget ért a szentbeszéd és mindenkivel kezet szorított a terapeuta, azzal, hogy: GONDOL RÁ - meg, hogy: - VIGYÁZZON MAGÁRA - némelyeknek, hogy - NAGYON VIGYÁZZON MAGÁRA - mondatokkal köszönt el.

„Egy napig nyugtunk van”- léptem ki az ajtón, levetkőzni nem tudva a délelőtt rám ragadt gyermeki izgatottságot.

Nem lifttel mentem le, mint máskor. A lépcsőházi huzat, most kellemesnek hatott. Métereket befogva a korlátból haladtam lefelé. Az utolsó fordulónál láttam meg Simone-t. Háttal állt. Kezében bőrönd. Egy férfi karolta át.

Hirtelenjében érezni kezdtem, hogyan is tudhat a gőz hideg köddé válni. Lépni nem tudtam!

A férfi kifogástalan öltönyét láttam. Összevetve a magam ócskaságával. Az elnyűtt vászonnadrágommal, a gyűrött ingemmel. Státuszommal ezen a helyen, és valljuk be odakint sem volt jobb a helyzet.

- Hiába gondoltam, mikor először léptem be ide, hogy ettől rosszabbul úgysem fogom érezni magam, és nem jöhet ennél nagyobb zuhanásom - íme itt volt!

Próbáltam nyugtatni magam: csak „bolond játék” az egész. Simone bolondozása. Meg, hogy nincs is semmi baj! Ezer és ezer indokot hozva fel, ahhoz, hogy esélyem legyen valamiképp ne érezni a megfosztottak csalódottságát.

Kórtermi szekrényemben még korábban dugtam el egy doboz prozakot és egy fél dobozzal a kedves „leszarom-tablettámból.” Ez segített, hogy másnap reggelig aludjak.

Reggel a padon Alen és Borisz ültek.

- JÓ REGGELT!- mondták szinte egyszerre. - JÓ REGGELT! - válaszoltam egykedvűn, még érezve a harminc milligramm hatását. Álmélkodva néztek egymásra:

- EZ BESZÉL?

„Bolondok” - gondoltam.  A két idióta mindig játssza magát.

- SIMONE ELMENT? - kérdeztem gyermekmód, vesztességemből keresve a kibúvót.

Alen kérdezett vissza, szemét összehúzva: - KI AZ A SIMONE?

„Hát ez az!”- gondoltam - „ki az? és jó lenne tudni, hogy ki és miért csinál bolondot az emberből!”

- MI VAN VELED, EMBER! - ROSSZUL ÉRZED MAGAD? - ezt már Borisz kérdezte. Mert Alen felugrott, hogy mindenkinek újságolja, hogy „beszélek!”

- SEMMI BAJOM! - ENNEK MI BAJA? - böktem Alen felé.

- MEG VAN DÖBBENVE, HOGY BESZÉLNI kezdtél - mondta a szokásosnál izgatottabban Borisz.

- EGY ROHADT SZÓT NEM ÉRTEK AZ EGÉSZBŐL! MINDIG IS BESZÉLTEM!

Borisz összevonta szemét és újabb cigarettát tett a szájába:

- EZ EDDIG NEM DERÜLT KI RÓLAD! - SENKI NEM HALLOTT MÉG BESZÉLNI TÉGED!

„Jézusom! Most őrültem meg csak igazán!”

- ÉS SIMONE? - kérdeztem kipirulva.

- KI AZ A SIMONE? - kérdezett vissza Borisz.

Közben Alen is ideért a Fődokival:

- NA LÁTJA, BESZÉL EZ! - mint valami zsonglőr bohóc bökött rám nagy büszkén.

Még vagy nyolc hónapot töltöttem, itt és Franciaország szerte, különböző más intézetekben. Egy idő után rájöttem arra is, hogy Simone-ról nem érdemes beszélnem senki olyannak, aki az „életem szeretné épp megmenteni.”- Pedig ma is járom a hasonló helyeket - keresve Őt, hogy hátha belelép az ő pocsolyájába, hacsak nem talált azóta egy másikat...

Tovább »

nincsen

Milyen szép parány lelket láttam,

Távoli kilométer hervadtságban néha,

A kis néma ablakokon ki-kilesve,

Belenézve a nagy semmibe gondoltam,

Fehér havon átszűrt fényben,

Te vagy-e az vajon – magányomban,

Álmodoztam, - én veled lakom,

Egy olyan régi öreg házban,

Mit jelent az elme álma,

A tudatból a tudattalan mikor,

Kitekintve a gondolatok ezer lepke,

Engem elzavartál,

Másnak azt mondtad : elhagyott,

Jött a tavasz és minden megfagyott,

Néhány percre az Ördög is megállt,

Most megdermedve a táj a havon,

Visszafordultak az idő pillangói,

Szeretnének férgek lenni,

Törve koponyacsontot, velőt enni,

Vagy csak kenni a vért,

Hagyni, amíg folyik ez a dolog,

Én vagyok itt most méregpoharadban,

Világod, amit neked tartogattam,

Vakablakban Anyád ábrándjait,

Nyakadon élősködő öcsik, hugik,

Az Isten is majd elveszi egyszer,

Jószíve ha adni tudott bennem,

Dobog a düh, az Ördög meg áll,

Álmélkodik, - ostoba vagy,

Csak egy gyerekember,

Folyton cibált, ideg-ráncigált,

Percekből valamit éppen érző,

Bonyolult sebviszonyokban,

A jelen vérző tőgyein

Egy rész tejet két rész vízzel, ha ád,

Csalás az életed, minden a túlélésért,

Ez meglepett, mint Ördögöt,

A félelem, mikor pokolra hívta,

A kéjnő: „szép hercegem! – jöjj velem!”

Az Ördög meg csak álmélkodva állt,

Bizonytalan kérdve meg,

A bizonyos halált, hogy mivé lesz,

Az élet, a parány kis lelkek,

Nézd, hogy menetelnek idegesen,

Vesztük keresve,

Mi embertelen, attól emberibb,

Ez így lett eltervezve,

Mondta akkor az Isten,

A létezést érted,

Ha tudod mit jelent,

A nincsen.

Tovább »

tripp 2

Mocskos ez a lap,

Már azt én hiába dörgölöm,

Gyászradír ujjamon földköröm,

Pedig hát írnék valami szépet,

Olyan igazat, vagy egybevalót,

Vagy mutatnám a mesterséget,

Hogy lehet papíron írni valót,

Hajlítani édest, szépet,

Anyjáért fekvő magzatot,

Epekedő gyermeki szemérmet,

Nekem mocskos minden fehérlapom,

Miken néhai valóm úgy mozgatom,

Hogy benne szántó összege szavam,

Villanó árnya, fénye alig, ha van,

Ez ocsúdó rém valóságnak,

Ember voltam, míg emberek annak láttak,

Most valami cukor köré gyűlt lepkefészek,

Elszenderült anyám ments meg,

Emlőd nektárján elaggott fiad részeg,

Vagy csak beleesett a koszhamuba,

Mindenki azt hazudta, hogy élni kéne,

Mert lehet, hogy felébredek,

Remélt mennyek országában,

Világmegváltó bátorság van,

Egy olyan létben, mit senki sosem látott,

De igen – kérem – mentsük meg a másvilágot!

Mi isteneink szülötteként kaptunk anya gyámot,

Zsír vagyunk és fehérje, magányos szénhidrátok,

Húsvalónk teremtette nektár lepte darázsrajok,

Glicerin, társadalmakká összeverődött zsebtolvajok,

Egyike a másikából várt nyeremény, avagy vesztőhely,

Édes szenvedélybe mártott szereplőkkel,

Változó köntöseinkben magunkat megforgatók.

Tovább »

éppen

 

 

Igen én neked,

Egy a vízbe mártott fényes fáklya,

Vagy szökőkútba vetett,

Némi koldus apró,

Sáskajárta szép búzából,

Sárga tarló,

Szívből a vér lüktetése,

Halott sírásó elmaradt temetése,

Remegő hús a kéjben,

Elhintett szó, ében éjben,

Néma sikolyt, ahogy hallja,

Bűn sötétnek minden arca,

Viszonyom a lüktetésben,

Sírásója lettem, magamnak,

Az elmaradt temetésben,

Ez vakablak, neked hadd legyek,

Engedd, hadd legyek:

Zsebre gyűrt keserű vers,

Megmorzsolt időt,

Markoló ujjaid közt: a nem ismersz,

Hívni, aztán szóba állni,

Elbujdosni, nagyon bátran,

Kába falaid közt,

Mi jöhetne bármi,

Vagy mi épp szóba,

Nyereg nélkül, - ó én bolond!

Minek ültem döglött lóra?

Augusztusban a hózápor,

Alkoholmentes szeszes italok

Száradó folyó táplálta tenger,

Mondd el, miért vagyok!

Ringatta hajón, megváltó hajnalok,

Egy háziállat, a megvert szolga,

Korán jött vendég kérdezi:

Minek hívtak, mi a dolga?

 

Hát ez nevetni való,

Ez keserű emlék,

Szablyáid hegyéről,

Szelíd sikoly,

Latrinán született,

Legifjabb hadifogoly,

Kalkuttában gyémántot,

Hidd el én is lopnék,

Lehettem volna Hamingway,

Harcaiból te nem tudtál,

Egy sebesültet haza hozni,

Így lettem Odüsszeusz,

A szél-szigetén, pihenve időm,

Nauszikém két éve volt,

Nekem ezer, mondd el mi holt,

Fény, a penge, vagy az acél,

Hej Bischmark! - Mindent láttam!

Nagytestvéred az eszköz, vagy cél,

Machiawelli mondta ne legyél,

A célra oly büszke, mert

Acélból lehetnénk szentek,

Ahogy a cél lett szentesülve,

Gárdonyinak Egerben két s,

Az eső, Mikes meg ott úgy elveszett,

Hogy alig-alig, de meglett, 

Adj el ó engem is te Vitéz, Csók ó naiv,

Allegorikus Arany is szépen utalt,

Karinthy beutalt, mit tudnék én még ettől,

Jól mondani, - Berzsenyi Dániel,

Ha lehetnék is – csak egy Dani,

Szarok a költészetre, nem vagyok én ilyesmi,

Identitás, bennem voltál s én benned,

Mint hernyóban a lepke a társ,

És ölteném a nyelvem, ahogy azt ölteni,

Lehet, szarul végződő emenjambementenek,

Ölthetik Babitsra, Jónás vagyok,

Cethal óriás gyomrában rágódó,

Hal titka,

Megértem, hogy nem szerettél,

Vagy utaltál rá, mindegy hogy volt,

Létösszegző meséimet átaludtam,

Vagy ébren hallgattam, anyám,

Horkolt, mint a pszichológia,

Önmagát szülőjére vonszolt agynak,

Freud is csak egy ablak,

Veszett tajték, benne hagytak,

Mondom én, minek jöttél te meg ide,

Bele ebbe a tóba?  Kiköpött rágó,

Pszeudó intellektüel, piramis alakú,

Hamuzóba ott felejtett,

Mindenki által elszívott dekk,

 

Óbudán forgattam magam,

Egy magáról is elismert skizofrén,

Betegemmel, hogy mondja el, mi van,

Nem hívtalak, nem voltam szép,

Szerettek a nagy városok,

Épp imént meséltem, mikor visszatérve,

Mondom vakok közt félszeműként,

Milyen is a Háború meg a Béke,

A sörből kivéve,

Menj a picsába – te kurva vagy!

Gondoltam, magamban akkor,

Aztán jellemesebb is lehetnék,

De mi lennék, ha szimplán,

Egy letölthető program,

Izzadt álmaimban mindig emlék,

Hát kéne egy jó vers,

Ha jól megírná azt valaki,

Mi kezeink imára fonnák,

Fejed ölembe hajtva,

Az Istenek meg mosolyogva,

Mondanák: hülyék voltatok,

Ember, bár különböző néven,

Én az elmédben ott vagyok,

Ahogy gondolod, csak nem úgy,

- Éppen.

Tovább »

Technokol Rapid

Egy kép akadt a kezembe minap. A fiók mélyén kotorászva leltem régi önmagamra.
Kis szőke legény, az olvasókönyv felett. Kényszer mosollyal arcomon.
A könyv az ’A’ betűnél nyitva. Bizonyos, ’Ma- ma mos’ kezdetű olvasmánynál, mely hivatott volt, nagy ismerkedésére kisembereknek, az olvasástudománnyal.

A fotót nézegetve, felsejlik ifjúi korom. Régi iskolám, - a Központi’, így hívták hetvenötben, mikor központosult a tudomány.” S azzal együtt, az iskolák is.
Bizonyos szociológusok, vélelmezik e központosítással kapcsolatban, hogy mennyi ostobát teremt az, a világnak.
Mert, hogy szétvált a népiskola és az elit. Tényként állítva, hogy e generáció, lett nagy vesztesévé a rend bukásának.
Mert, hogy az államszocializmus sokadik főbűneként, Mi központisok’, voltunk a rosszul képzettek, s váltunk 89’-ben elsőként állástalanná.

- A központiban, majd jó lesz!”- mondta Anyám, a fogain szűrve, szájában gombostűkkel. „- Ott majd, kéz alatt leszel!”- fordított rajtam és újabb gombostűvel erősítette meg a félkész iskolaköpeny pöttyös gallérját. .
A kis fénytelen varroda ablakán jól látszott a központi’ még kihalt udvara.
Sokat láttam abból az ablakból, hogy miféle hely az. A szünetekben, időről-időre megújuló vidám fogócskát. A párban járó hosszúcopfos lányokat.
Láttam férfias birkózást, olyan igazi nadrágtérd szaggatóst. És láttam, mindennap a ’Lángos nénit’, amint a nagyszünetben’, jött a postásbiciklijén. Néróval.
Akkoriban még ritkaság volt az elől-hátul puttonyos kempingkerékpár. De Lángos néniék, jómódú svábjai’ voltak a falunak. Tán még a nyugatnémet rokonok küldték Neki a puttonyos biciklit..

Sok ilyent látni Anyám divatújságjaiban, úgy az első harmadban kell keresni, a kemping kellékeknél. Az első harmad, műszaki árú. Annak elején vannak a játékok. Azt sokszor fellapoztuk mi, a Kalmár Jancsival.
És hiába gondolná bárki, hogy ostoba korok szülötteiként, nem ismertünk bizonyos modern nyugati játékokat, még képről sem. Mert bármit látunk abban a divatlapban, azt mi mindig megmondtuk, hogy, hogyan lehetne azzal jól játszani. Ha voltak is néha ebből vitáink.

Jancsi már előttem, egy évvel elkezdte az általánost. A patakparton laktak. Az apja a bányába veszett oda, sújtólégnél. Csodáltuk Jancsit. Nem értve, hogyan lehet valaki apa nélkül. Olyan különleges volt, emiatt.
Az a sújtólég is olyan titokzatos valaminek hangzott. Mint a „majmolic”amivel a gyerekeket ijesztgették, hogy: „elvisz a majmolic!” Arról sem tudta igazán senki, hogy mi az. Mégis félelmes volt.
Nagyapám olykor még azt is hozzátéve, a hatást növelve, hogy:

„- Elvisz a majmolic, mint a nyuszkabőrt!”

Sosem kérdeztük mi az. Jobb arról keveset beszélni, hátha megjelenik! Ilyenformán voltunk a sújtóléggel is..
Hát kevéske előképzettségemmel a világról, de annál több ismerettel a központiról és környékéről, - indultam neki hetvenötben az iskolának.
Hervasztva akadémiai örömöt, abbéli hitben, hogy újjászületése napja ez, mindenféle tudománynak.

Bizony nem sok örömöt leltem a szappanszagú táskabelső kétes értelmű játékaiban. Pedig nem voltak azok nyugatnémetből valók, sem más idegen országból. Magyar volt az, minden. Magyar gyártotta magyarnak.

Miféle logika diktálhat dobozba, színes háromszögeket, líkas’ körökkel, s négyzetekkel? - És egyáltalán nem adva játéknevet, e bosszúságnak? A Kati tanító néni azt mondta, hogy: „- Logikai készlet”.

Aztán a Kati tanító néni, egyre több ilyen fura játékot akart nekünk, és nem igazán a kedvünkre való játszáshoz. Így lettek kék dobókocka-dobozban piros-kék pettyek, papírból, befőttes gumival átfogott műanyag pálcák
A babzsákot szerettük. Vagy fél kilónyi bab volt egy rongyba varrva, ami jó volt egymás dobálására.
Az új bőr és szappan szagán kívül, táskámban, az idő múlásával egyre több más szag is képviselni látszott magát. A TECHNOCOL RAPID nevű ragasztónak, nemcsak szaga vágyott, e táska belsőben uralkodni. Hanem erejét is fitogtatta, mikor kifolyva, beleszáradtak azok a befőttessel átfogott játszásra nem jó pálcikák.

Kezdő lépéseink második döbbenete a tudományországban’, akkor ért, mikor arra eszméltünk, hogy bennünket nem csak, anyáink, s apáink üthetnek, mert üthet éppen a tanító is, ha érteni képtelenek vagyunk az ő játszhatatlan, játékait.
Az idegen ember ütésének más íze van. Az nem csak a testet éri. Pofon az a gyermeki szakértelemnek és pofon volt az Anyám büszkeségének.

Az apró termetű tanítók nagyon erős pofont tudnak adni. Ez adódik, abból, hogy gondolják magukat kicsinek és erőtlennek. Ami valójában igaz. Hiszen kis ember az, a tanító, ki nem érve fel a gyermek képlékeny elméjének kilincsét, az ajtót” verni kénytelen.
Verték a mi ajtóinkat és azok lassacskán megnyílottak.
Az év végére megismertünk jó néhány játékot. Olyant is, mint a „Ma-ma mos.” És mire a felsőbb osztályokba léptünk, nagyjából azt is tudhattuk, hogy miként lehet ezekben, a játékokban nyertesként is szerepelni.

Aztán, meg ha azt mondanám, hogy minden tanító csak dörömbölni képes, hát magam hazudtolnám meg, mert jutott olyan is, ki lopva lépett be és gyújtott fényt az elmékben.
Mint a magyar tanáraim. Akik közül kettő is szépíró volt. De volt olyan is, aki a matematika, fizika, kémia tudományával szökött be zárt ajtókon.
Bár, magamról elmondható, hogy a számokkal való játékot, a közismert négy alapműveletnél magasabb szinten nem játszom, de ezekkel jól referálva, elboldogulok.

A Kalmár! - az igen! - Ő értette mi a józan paraszti ész! Hol bújnak meg a titkok mögött az egyszerű megoldások.
Mikor Sántha tanár úr, fizika dolgozatkor írta kérdéseként, hogy:
Egy tetszőleges ház magasságát, miként tudja kiszámítani, a nép egyszerű gyermeke, egy légnyomásmérő segédletével?

Többen a ceruzájukat rágták. Míg mások a felhólyagzott vályog mennyezet hielogrifikus rajzolatjából próbálkoztak kinyerni lehetséges megoldásokat, és megint mások azaddig ismeretlen képletekre hivatkoztak.
A Kalmár, mély nyugalommal, szinte lekicsinylőn, a kérdést kezdte vizsgálni, mert, hogy vagy abban van elrejtve a megoldás, vagy a kérdés maga is ostoba. Kalmárnak nem jelentett különösebb kihívást. A gyermekrajzokról ismert madárka ikonszerű betűivel lekaparta az adható legegyszerűbb megoldást.

„Felmegyünk annak a háznak a tetejére! Felvisszük oda azt a légnyomásmérőt is. Aztán rákötjük, a magunkkal hozott kötélre és leengedjük, egészen a földig. A kötél hosszát visszamérve, megkapjuk az épület magasságát.”

. Röhög az osztály...Sántha tanár úr a fejét vakarta. Kalmár diadalittasan nézett körbe,
mit sem sejtve abból, hogy épp a pillanatban iratkozott fel azok névsorába, akiket sokáig emlegetnek évfolyamról-évfolyamra.

Azt hiszem egyszerű titka a tanításnak, az önmagunkból nyerhető megfejtés. A gyermek, a mi korábbi önmagunkhoz hasonló. Elméje képlékeny, mindenre befogadó, ha kellőképp, felkeltik a figyelmét. Ám  a figyelmet nem elég csupán felkelteni, folytonosan ébren tartva, rögzíteni is szükséges.
Ezt tudják nagyon sokan. Akik nekem tudták, azok Mesélők voltak. Képzelt mesehőseiken keresztül váltottuk valóra meséiket. Hogy jók, vagy rosszak voltak mindenesetben ezek a mesék, száz százalékra nem tudnám megmondani, de ha visszanézek, azt mondom szükségesek voltak.
Azt meg csak remélem, hogy beváltják ígéreteiket. Azt is hogy „- boldogan éltek, míg meg nem haltak.”

Azt hiszem a Kalmár Jancsi jó mesét kapott. Talán a Több sincs Királyfit, talán mást. Nem régen egy tanulmányát olvastam: „A problémamegoldó gondolkodás” címen.

Tovább »

veled tudtam

Miféle némber,

Kit én állatként,

Tudtam szeretni,

Miféle az igazság,

Mely a harcra hív,

Hol lehetne lövetni,

Önmagam, azt a,

Létezhetetlen valót,

Elkényelmesedett,

Halálindok elvakarót?

Negyven év-mit éltem,

Remélt boldogság,

Szélcsapkodó ajtaján,

Sóváran állva,

Most sebvörhennyel,

Megfutamodott, vagy

Elkergetett gyáva

Önvádból font ujjai,

Imára zárva,

Mely atyát szólítson,

A fiú ki árva,

Vagy csak úgy elárulták,

Legyen áldozat,

A Földre küldték,

Vagy idehozták,

Miféle?

Mért hallgatnék,

A hűtlen anyára,

Ki annyiszor csalt,

Hogy lett megcsalatva,

Forintért lehetnék,

Felőle elaltatva,

Vagy ez csak az a,

Társadalmi berendezés,

Szeretett Család,

A fogyasztási egység,

Termelői iparág,

Zománcvert tejeskanna,

Kosztolányi, vagy Édes Anna,

Kain és Ábel,

Raszkolnyikov, véres balta,

Mi ez?

Aludj nyugodtan,

Én már nem álmodok,

Hideg veríték,

Darabokban, egyben vagyok,

Miféle némber vagy,

Kit én állatként,

Tudtam szeretni,

Jókedvedben pusztítottál,

S én veled tudtam nevetni.

Tovább »

leginkább

Leginkább tüdőt,

Keserű epét köp,

Reggeli edényébe,

Az ébredő tudat,

Elvisz az ördög,

Gondolom akkor,

Pokolszerű otthonomba,

Vagy meghozat,

Programján kattintva,

Inferno- doawnload,

Félszarvát letörve,

Dühödten kutat,

Csontról a húst,

Fejt le a lélekről,

Lágy rongyokat,

Szorongó órákban,

Kérdezném: volt-e?

Babakocsim, vagy,

Csak megvadult lófogat,

Az idő, mit orrcsontból,

Lecsírázott agy ínye befogat,

Szopott ujjaimon szülő,

Kicsorbult agg fogat,

A Mama meghalt,

Anyám ordít,

De nem beszél,

Kicsilányom fogantatlan,

Fütyüli a meddőszél,

Metró vagyok,

A város pénisze,

Termékeny alagút,

Várok, nézik-e,

Megállókba freccsent emberek,

Münchenben húsdaráló,

Das ist gut vagy csak lébensmittel,

Pesten kolduló kézfogó,

Elszédült elittel,

Párosodnék,

Ez társadalmi genitália,

Hevülő temperamentum,

Bella Itália,

Egy jól kivárt pillanat,

Európai kozmopolita,

Skatulya bélyeg,

Csak egy vagyok,

Nincs ebben lényeg,

Vegasban „cool-ak” a képek,

Beteg diákról,

Narancsszín akt,

Rosszforma tónus viháncol,

Nincs is idő,

Aludni kell,

Hadonászó öregek,

Semmit nem értek el,

De mi elhisszük,

Törtkezű szobraik közt,

Ahogy hazudják ismét,

Elvisszük innét,

Tejfoga a vágynak,

Emeletes repülővel,

A becsvágyba harap,

Leginkább tüdőt,

Keserű epét köp,

Reggeli edényébe,

Az ébredő tudat.

És te is anyai ágon,

Korai voltál,

Valami volt,

De későn szóltál,

Rappaport, Adynak

Ignotius, miért

Döntöttél anyám?

Isten felettem,

Kell a Cataflam,

Rivotrill a lelkemben,

Gyűrt pénz a hitnek,

Viszockíj, Cseh Tamás,

Engedd meg legyen,

Nekem is bottal járó tüdőrákom,

Rágott végű Csontvári,

A székely-zsidó ágon,

Holnap sokéves leszek,

Freud és rejtett ovuláció,

Elbambulok, unom,

Ezt a transzcendens rendet,  

A kislányt, akit nem hívtak,

S nem megy,

Jöjjön értem,

Ne kérdezze, miért vagyok,

Kádban úszó habangyalok,

Mondják meg az ördöghalnak,

Ez itt pokolbánya,

Az akvárium nem egy ablak,

Én a múló szerelemmel,

Mentem el,

Mind depriváció,

Bajuszos, mint kiről

Szól a szó,

Szerettem mindent,

Mit adni ígértél,

A becsvágyba harap,

Leginkább tüdőt,

Keserű epét köp,

Reggeli edényébe,

Az ébredő tudat.

Tovább »